Kedves Nyolcadikosok!
A mai órán egy szövegértés lesz a feladatotok.
A füzetbe dolgozz, írd le a válaszokat és küldd el a teams nyelvtan mappába!
A Mikulás három élete
Az alábbiakban Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című novellagyűjteményéből közlünk egy elbeszélést. Olvasd el a szöveget, és válaszolj a hozzá kapcsolódó kérdésekre!
A tavalyi február szürke volt, hideg, sáros és hosszú, nagyon hosszú. Az egyik fénytelen, álmosító vasárnap délelőttjén egy, az ókori Egyiptomról szóló könyvet nézegettünk a fiammal. Elragadtatva bámulta a múmiákat, a hatéves fiúkat ugyanis semmi nem nyűgözi le jobban, mint ami ijesztő, ronda, rohad, vagy félelmetes hangokat ad, esetleg mindezeket együtt nyújtja. Tudják ezt a játékipar ravasz tervezői is. Hogyan másképp született volna a Pokémon, a szemgolyó formájú üveggolyó vagy az oly népszerű, a konyha plafonján örökre nyomot hagyó műtakony. Ez utóbbiról jut eszembe: nem tudom, próbálták-e valaha a műjégpályát olyan időben, amikor a levegő még csontig hatóan nedves és hideg, a pálya viszont latyakos, de állíthatom, hogy nem anyának való az ilyen.
A jégpálya tehát olvadt, a parkba a sár miatt nem mehettünk, így arra gondoltam, hogy térjünk be a Szépművészeti Múzeumba, és nézzük meg az egyiptomi kiállítást. A teremőr nénik általában nem szeretik a látogatókat, különösképp nem a gyerekeket, akik folyamatosan hangot adnak, ujjlenyomatokat hagynak maguk után, és a fegyelmezett múzeumi sétasebességet átlépve cikáznak a tárlók között.
Most sem volt ez másképpen, éreztem a hátamon a haragos tekinteteket. Tapasztalt szülő ilyenkor nem elegyedik szóba az alkalmazottakkal, tovább játssza az őgyelgő külföldit. Erre a teremőrök a tárlók üvegére szoktak mutogatni, hogy „nem-nem”. Egy ilyenkor elhangzó kedves, magyar mondat hosszú percekre elnémítja őket, csak a csóválás jár körben fejről fejre a teremben, mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz.
Délután háromig maradtunk, átugorva az ebédet, közeledve az uzsonnaidőhöz. Hazamenet a gyermek elszenderedett a buszon, de amikor le kászálódtunk, azt mondta, nem álmos és nem éhes, és egyébként mégse paleontológus lesz, hanem egyiptológus.
Öt órakor aztán, amikor az utolsó virsli is eltűnt otthon a tányérjáról, elhangzott a kérés: – Anya, csináljunk mi is múmiát!
Általában elég gyorsan reagálok, azt lehet mondani, hogy a találékony anyák csoportjába tartozom, nem vagyok az a meglepődős meg halogatós fajta, de most gondolkodóba estem. Mármint az alapanyagot illetően. A készítés menete mindkettőnk előtt ismert volt hozzávetőlegesen, a bebugyolálandó test azonban hiányzott. Adott volt ugye a macskánk, aki természetesen szóba sem jöhetett, és kínálkozott volna néhány plüssállat is, ha ez nemcsak az én elvetemült anyai agyamban fogan meg, hanem mondjuk a fiam is felajánlja, hogy jó, akkor tekerjük be Micimackót vagy a Koalát. De nem ajánlotta fel: egészséges csemeteként tőlem várta a megoldást. Fel volt adva a lecke. Ha eddig Star Wars matrica vagy ősi (egész pontosan triászkori) dinoszauruszcsont kellett, anya előteremtette, csak nem okozhat gondot akkor egy vacak múmia. Futólag fölmerült bennem Lajos nevű hülye szomszédunk és egy megrongálódott játék baba is, de a gyermek pszichéjére való tekintettel mindkét ötletet elvetettem.
Pásztáztam a szobát, néztem a könyvespolcot, a legós dobozt, a hajókat, s akkor tekintetem az ablakban tengődő maradék csokimikulásokra esett. Hm. Nem is rossz. Azonnal magam előtt láttam a legnagyobb Mikulást, amint bebalzsamozva, örök álmát aludva fekszik Röhmertopfban(1), míg a lelke Sólyom képében egyesül a Nappal. Alsó- és Felső-Egyiptom bajuszos, szakállas fáraója. A gyerek még semmit sem érzékelt a bennem lepergő nagyszabású képekből, óvatosan annyit mondtam csak, hogy lemegyek, megnézem a szerszámok között, megvan-e még az öntapadós krepp papírcsík, amit a szobafestők hagytak itt.
Megvolt. Ekkor ismertettem csak tervemet a hatévessel, aki azonnal a szőnyegre költöztette a bebalzsamozandó testeket, hogy Anubisz képében elvégezhesse a szertartást. A szívet, májat és egyéb nemes szerveket eltávolítottuk, majd a sótartóba és egy üres kaviárosdobozba raktuk, a Mikulás szívét ugyanis meg kellett mérni. Úgy tűnt, nem nyomják bűnök a lelkét, ami nyilván annak is köszönhető, hogy hozzánk sose hozott virgácsot.
A balzsamozás szertartása alatt sajnos ki kellett zárni a szobából a szabályosan begerjedt macskát, aki valamit hallhatott műveltebb társaitól az egyiptomi macskamúmiákról, olyan felszabadultság és eufória mutatkozott ugyanis rajta, hogy teljesen letekerte, mi több, megrongálta az értékes kreppcsíkot.
A művelet közben, bármennyire vigyáztunk is, megsérült a fóliaborítás, amelyet ezért jobbnak láttam eltávolítani. és akkor, ott, az örök életre való felkészítés komoly, összehangolt mozdulatait végezve mélységes titok tárult fel ámuló szemeink előtt.
Hihetetlen dolgot fogok mondani, kicsit habozom is, hogy le merjem-e írni, amit akkor ott láttam, de kérem, higgyenek nekem.
Az a Mikulás félig nyúl volt.
Kimondtam, tessék, ez a színigazság. A bajusz dudorának a helyén csokoládéból nyúlpofácska domborodott, a csúcsos süvegen pedig kivehető volt a nyuszifülek rajzolata. A Mikulás kissé túl tágra és csodálkozóra méretezett szemei valójában nyusziszemek voltak, a püspöki alak pedig egybeszabott nyúltest. Valamit akkor megértettem az örök körforgás gondolatából, és némi kajánsággal nyugtáztam, hogy még sikerült is egyet csavarni a gyártó gondolatmenetén, azzal ugyanis garantáltan nem számoltak, hogy a nyúlból lett Mikulás harmadszorra is életre kel majd: hogy harmadik, immár örök életében kreppcsomagolásban, mumifikálva kering.
A díszítés aprólékos és szórakoztató művelete után pihenni tértünk, mert másnap óvodába kellett menni. A gyermek ott aztán boldogan elmesélhette, hogy vasárnap járt a Szépművészeti Múzeumban, és hogy nekünk is van már otthon saját múmiánk, csak a mama otthon nem engedi a konvektor közelében tartani, mert csöpög. És hogy a múmia valójában csokimikulásból készült, ami tulajdonképpen nyúl, ezt a mama szúrta ki, és még jó, hogy a festők hagytak ott papírcsíkot.
Sajnos idén ősszel a díszes múmiáktól meg kellett szabadulnom, pedig immár iskolássá lett gyermekem szájából elhangozhatott volna az a gyönyörű mondat, amelyet a lejárt mikik kidobásával megelőztem. Elmesélhette volna az osztályban, hogy „van otthon igazi múmiánk, csak nagyon molyosodik”.
December elején ismét csokimikulásokat pakoltam a bevásárlókocsiba, és megálltam a polcokra korán kirakott karácsonyi díszek előtt is. A mézeskalácsok és habcsókok között óriási mennyiségű előrecsomagolt, kerek csokoládédíszt találtam. Nem is kerek díszek voltak: inkább olyan tojásformák. Igen, ahogy kivettem őket a dobozból, határozottan látszott, hogy ezek bizony hegyes végükkel lefelé néző, aranyszálon függő tojások, amelyeket ezúttal a karácsonyfára szántak.
Hát csoda, ha az ember folyton gyanakszik?
(1) Cserépedény
1. feladat
Az elbeszélő szerint milyen hasonlóság van a múmia és a szemgolyó formájú üveggolyó között?
2. feladat
Miért éppen az egyiptomi kiállítást nézték meg és nem az antik gyűjteményt?
3. feladat
Mire vonatkozik a következő szövegrészlet: „mint indiánok hegyei közt a jelzőtűz”?
4. feladat
Kinek/kiknek a nézőpontjából olvashatjuk az elbeszélést?
5. feladat
Hogyan járultak hozzá a szobafestők a Mikulás mumifikálásához?
6. feladat
Mit tudunk meg a szöveg alapján az ókori egyiptomi vallásról?
7. feladat
Miért kellett megmérni a Mikulás szívét?
8. feladat
Fogalmazd meg egy mondatban a nagy titkot, amelyre a mumifikálás során fény derült!
9. feladat
Nevezd meg pontosan a Mikulás három életét!
1. élet: …………
2. élet: …………
3. élet: …………
10. feladat
Az alábbiak közül melyik tárgynak lehet még a csokimikuláshoz hasonlóan több élete a szöveg alapján?
11. feladat
Mennyi idő telik el a novella kezdete és vége között?
12. feladat
Értelmezd az elbeszélés utolsó mondatát a szöveg alapján!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése